ma bementem 1 órára.

mármint nem déli 1, azaz 13 ótára, hanem egy történelemórára!!!!

persze utána 3 órát kocsmáztunk,

ma, azon az egyetlen egy órán eszembejutott- a sok bosszúság, meg düh mellett-, hogy néha szakorán, azok az órák, amikor "munka" közben "szabad" beszélgetni, sokkal jobb a hangulat. ennek az oka, nem a tanar "lazasága", mert egyáltalán nem erről van szó, hanem az, hogy viccelődünk, szivatjuk egymást, meg ilyen kedvességek. például a multkor arról beszéltünk- szegeny fiúk-, hogy vannak azok a bácsik, akik hm...gátlástalanok, szépen fogalmazva. de én inkább a himbi-limbi kifejezést szeretem. szóval, hogy vannak ezek a himbi-limbis bácsik és a gyermek- vagy kevésbé gyermekkori élményeunk, amelzek elég szorosan összefüggnek. igen. azt hiszem minden lánynak van...és nemcsak! amelett, hogy ez "roppant tragikus témakör" tuti mindenki leröhögte volna az arcát a fejéről. mndenkinek volt, de tényleg, még a tanarnőnek is, himbi-limbis sztorija. voltak nagyon nagyon naaaaagyon "mulatságosak" tepsivel meg különböző "mamafegyverekkel". szóval az egyik osztálytársam napozott a Marosnak A Partján, mivel a szomszédságában lakik, még pihe puha kislány bőrét lágybarnára süttetve egy syintén zsenge korú baratnojével, erre jön egy kedves bácsi himbi-limbizve. gondolom részletesebb leírást nem kell adni, mindenki tudja miről is van szó (fejbiccentős kacsintás). a barátnőcske ijedten szalad a nagymamihoz, aki bimm-bamm, piff-puff, secc-pecc mindent otthagy felkapva az első masszív, fegyvertípusu, nagykapiberű, törésálló tárgyat, azaz a rajzfilmekből már jól ismert serpenyőt, azzal usgyi nekiszalad a Marosnak A Partjának, egyenesen a kedves bácsinak, aki a napfényben csillogó fegyvert, szintén nekiiramodott.

de ez csak egy a sok közül. én már talalkoztam ballonkabátos, közelről támadó bácsikával, meg volt a biciklis lógatós, satöbbi. gazdag a paletta.

a tanarnő kishíán-szívmegállást okozó esete akkor is viszi a pálmát. ott voltunk egy páran. szakorák után, olyan 3 éve történhetett, mi maradtunk utoljára: a tanárnő ls egy-két diáklány, beleértve engem is. akkoriban már, tél körül, lassan lassan besötétedett, s valami olyasmi lehetett, hogy lement a tanarnő a mosdóig...hm...amiben még kezet sem szívesen mostam őszintén- kb 5 évig (a 8-ból) nem mentem az iskolában wc-re- SZEMBEtalálta magát egy ilyen kedves fickóval s a himbi-limijével. szegény vagy inkább szegények megijedtek egymástól, a tanárnő sikoltott egyet azzal futasnak eredt amerre látott, mivel a mosdó bejárata a kijárati ajtó mellett volt azt hiszem kiszaladt az épületből- ha jól emlékszem- ez a "szegény" szerencsétlen, szintén megijedve el akart szaladni, ebben a szerencsétlen egybeesés az volt, hogy mindketten ugyanabba az irányba, azaz ki az ajtón. akkor ijedten mesélte a tanarnő, most viszont, azon a kegyetlen, fárasztó pénteki szaknapon, amikor a gorombaság a legjobb tulajdonság, amivel jellemezni lehet engem, akkorát szórakoztunk ezeken a "szerencsés" eseteken, hogy csengett az épület.

csak azt sajnálom, hogy a fiúk kevésbé szorakoztak.

talán ha lennének olyan "nénik" akik lengetik, lóbálják, megvillantják- kinek mi es mekkora van- a lengetni-, lóbáli-, villantanivalót, akkor a fiúk ugyanolyan anekdotákat mesélnnek, talán inkább hízó májjal, mintsem a riadtság feldolgozásából származó megkönnyebbült kacarászással, mint mi azon az emlékezetes pénteki szaknapon.

visszatérve az unalmas, fárasztó, elkalandozást megengedő történelemórara, rájöttem, hogy a statikus, agyamortizáló tantárgyakból, épp azért teljesítünk gyengébben, mert olyan száraz es merev az óra és a fizikai és "szellemi" mozgáslehetőség majdnem egyenlő a nullával, hogy már rég feladtuk annak a lehetőségét is, hogy talán az a félbolond-tisztelet a kivétel-, tekintélyt követelő szemely előttünk valami éredekfeszítőt mondhat, ha épp nem kapcsol be 5-be a litániák diktálása közben, ezért vagyunk olyan vegetatív állapotban az ugynevezett tanítási intézményben, az iskolában. mivel megy a tévé (ez a 21. század) már nehezemre megy a koncentrálás. 12 év alatt az iskolában metanultam koncentralni, majd hirtelen megtanultam nem-koncentrálni, akaratomon kívül.

tanulságként, ha egy tanár netalántán a blogomra téved (elnézést a lehetséges helyesírási hibákért, így utólag), ajánlom a dinamikus órákat, és az anekdotákat, amik által kialakulhat egy közvetlenebb kapcsolat a tanár és diákok közt természetesen és minden erőfeszítés nélkül.